Egyszer volt, hol nem volt, egy nagyon szép és kellemes konyhapult. Színes asztaltársaságának legelőkelőbb rétegét képezték a finoman élesre élezett kések. Privátan, kizárva mindenki mást a köreikből, sugdolóztak és megvitatták, melyikük végezte a legnemesebb munkát mostanában. Ezenközben az „aljanép” újabb botrányt kívánt alakítani: a durva fadeszkák veszekedése (mely anyaguk különbözőségéből eredt) miatt már majdnem egymásnak ugrottak. A feketebors, hogy bebizonyítsa a fehérborsnak, mennyire rátermett, és fitogtassa előtte képességeit, jó hangosan így szólott:

-          Na, idefigyeljetek, mert én ugrom közétek, ha errefelé bunyó híre megy! – de a pulton mindenki csak nevetett. Még az oregano is felkacagott, pedig már megint a majorannát puhítgatta, hogy igenis összeillenek, és amúgy is, miért állították volna őket ilyen szorosan egymás mellé, ha másnak lennének teremtve, nem egymáséinak. A majoranna azonban tudomást sem vett szegényről, a másik oldalán pihegő szegfűszeggel kellemesebben elbeszélgetett, mint akárki mással. A só cukkolva csettintett a borsnak, és letorkollta:

-          Ugyan már! Éppen te állnál közéjük, hiszen olyan kicsi vagy…

-          Kicsi, de erős! – vágott a szavába a bors, és alighanem el is fordult volna, ha el tud.

A pult szélén magányosan kuporgott egy szomorú tál puding. A kések társaságára nem is vágyhatott, a többiek pedig olyan durva szóváltásokkal fordultak egymáshoz, és a pult összes lakója megértett abban, hogy egy ilyen mihaszna, suhanc pudinggal nem állhatnak szóba, hiszen letelepedése semmiképpen nem lehet végleges, az átutazókat pedig nem igen kedvelték.

A pudingocska már kezdett mély bánatba esni tehetetlenségében, hogy ennyire kirekesztik és kizárják mindenféle magyarázkodását elutasítva. Hiszen ő sem jókedvében felejtődött ott…

És akkor: jaj! Emberek rohantak keresztül a konyhán, fiatal fiúk, rohantak a tágas udvarra. Semmit sem törődve tudomás nélkül hagyták, hogy a tál leessen a földre, és a puding szépen lassan elkezdett szétfolyni a padlón.  A puding tehetetlen volt, ráadásul a pultról kacagást halott, és valaki még le is kiáltott neki, hogy „megérdemelted, te semmirekellő hajléktalan!”, és a szomorúság ezzel csak még jobban elhatalmasodott fél-szilárd testén.  

Ekkor egy négyéves kislány lépett a helyiségbe, a babájának mesélt valamit, felsőbb erők a megmondói, hogy ugyan, mit. Amikor figyelme középpontjába került a csempén csurgó, ügyetlenkedve bukdácsoló puding, akkor bizony, fogott egy kiskanalat és leguggolt a pudingocska mellé.

-          Szegény pici putingocka – motyogta és mümmögve összekanalazta a lelkileg megtört, testileg szétesett pudingot.

Dalolása csakhamar megnyugtatta a pudingot, és hálásan fogadta, hogy a kislány féltve- óvatosan a hűtőszekrénybe helyezze társai mellé.

2011. július

Cserszi, a repülő, zöld cseresznye és Zü, aki nem szólt egy szót sem, hiszen némasági fogadalmat tett, egy örökké érett almákkal zsúfolt fán ücsörésztek-fütyörésztek, mígnem Zü elkezdett nyámmogni, hammogni, csámcsogni és nyámcsogni egy almán, így Cserszi (kevésbé ismert nevén Flóra) csendes láblógatásra, himbálásra, illegésre és billegésre kényszerült. De Cserszi mindig feltalálta magát:

-          - Mondjak neked ákom-bákom mese-misét, Zü? – szólt Cserszi. Mondjuk Zü aligha szólhatott volna, hiszen némasági fogadalmat tett. Szóval Zü csak nagy hevesen bólogatott.

-          - Tegnap találkoztam egy wombattal. Méghozzá nem is akármilyen wombattal, hanem egy félszemű wombattal ám, bizony!

Zü torkán akadt az alma, szemei úgy kikerekedtek, hogy majd kiestek a helyükről, hogy: „Ugyan, Cserszi, áruld már el nekem, mi a fityfiritty az a wombat?” De nem szólt semmit, hiszen némasági fogadalmat tett.

-         - Mondom, mondom – nyugtatgatta Cserszi. – Szóval, az úgy történt, hogy én az égen éppen aktuális vándor-alakulattal csevegtem-fecsegtem, amikor egyikük felhívta a figyelmem a mormoló Szélre, a dünnyögő Napra és a szokásosnál jóval mélyebben hallgató Csendre. Szárnyra kaptam hát, és leballagtam a rétre.

Kérdeztem a Szelet: „Miért mormolsz olyan komoran, Szél?” – de a Szél nem volt hajlandó válaszolni nekem, fogta az összes csontjait (hogy lehetnek a Szélnek csontjai?), és mormolva odébb csoszogott.

Felnéztem a Napra: „Miért dünnyögsz olyan elgondolkodva, Nap?” – de a Nap nem volt hajlandó válaszolni nekem, összegereblyézte a napsugarait és dünnyögve-hümmögve elbújt a felhők mögé, akiknek a vándorlás a foglalkozásuk.

Ám a Szél oly sebesen csoszogott, hogy akarva akaratlan, magával rántotta a vándor népeket, s a Napnak nem maradt hova bújnia.

Akkor füleltem a Csendre: „Miért hallgatsz olyan mélyen, Csend?” – s abban a percben egy ágreccsenés elűzte a félénk Csendet. A szabálytalan alakú Kerek erdő (ez egy másik mese) felé fordultam és megláttam Őt. A nyakában egy tábla lógott legott: „Én egy wombat vagyok, és Egyszem a nevem.”

Hozzászóltam a wombathoz: „szia, Egyszem. Tán csak nem te is némaságot tettetsz – rögtön eszembe jutottál, Zü…

Itt Zü bosszankodva megcsapott volna papot, lapot, etcetera, ha lett volna a közelben, de nem szólt egy szót sem, hiszen némasági fogadalmat tett. Cserszi pedig folytatta:

-          - S akkor megszólalt a bogaram, fecsegett, locsogott nekem, mi búja-bánata, ami a begyét nyomja: „Nem tettem sem levest, legyet, kenyeret, meggyet, sem egyebet sem egy, sem egyetlen helyre sem!” – mogorván dúlt-fúlt, és úgy véltem, szemei villódznak a dühtől. Ám ekkor vettem észre: kettőből csak fél szeme van, vagy ha úgy, hát félig egy sincs. Közöltem is vele: „nini, neked kettőből csak fél szemed van, vagy ha úgy, hát félig egy sincs!” – és hahogtam, hehegtem, kacagva nevettem.

„Egy szem, nem egy sem!” – morrant rám a sértett-dühös Egyszem. – „Nevem Egyszem, de nem telhet benne kedvem!” Kiejtésén, beszédén hahogtam, hehegtem, kacagva nevettem megint.

„Ne nevess, eb kergette cseresznye! Lenyellek, egybe!” – fenyegetőzéséből jobban rám jött a hasgörcs, hahognom, hehegnem kellett megint, s kacagva nevetnem.

„Megkergetlek, felszeletellek, reggel megeszlek, s ez kellemetlen percben merj velem nevetve csevegned!” – mondta az egy szemű Egyszemű, és hátat fordított nekem. Lecsillapodtam, s kérve-kértem, engeszteltem, puhítottam, lágyítottam a szívét, mesélje el nekem, miért van kettőből csak fél szeme, vagy ha úgy, hát félig egy sem?

Zü csellóhangon kuncogni kezdett volna, de nem adott ki hangot, hiszen némasági fogadalmat tett. Cserszi pedig folytatta:

-         - S mesélni kezdett nekem: „Tettem-vettem – sóhajtott a wombat. – , egereket szedtem egy elveszett kertben, s egyszerre egy felcseperedett egyedre lelnem kellett! Engem szemelt egyre, s nem egyre, s vetemedett egy tettre: cseveghetne velem. S kezdte: Egyszem, ennem kell! Szemeztem vele perceket, s eme egyed nem kecsegtetett nekem egy perecre eleget sem.”

Itt közbevágtam: Éhes egérnek enni nem adnál? Jaj, neked!

Itt közbevágott volna Zü is, hogy: „Éhes egérnek enni nem adott volna? Jaj, neki!” De nem, hiszen némasági fogadalmat tett. Cserszi pedig folytatta:

-          - Így folytatta akkor Egyszem: „ej, nekem, ej! Mennem kell!” – közölte velem, és elment.

Zü majdnem megkérdezte: „és az egérrel mi lett?” De nem szólt semmit, hiszen némasági fogadalmat tett, hanem csak mümmögött, így:

-          - Mmm. Mm. – majd még kiegészítette. – Mm.

-          - Szóval elindultam hazafelé. És kivel találkoztam akkor?

Zü felnézett, de nem szólt egy szót sem, hiszen némasági fogadalmat tett.

-          - Varázs- Lóval, a kék sörényű kentaurral.

Zü lehajtotta a fejét, de nem szólt egy szót sem, hiszen némasági fogadalmat tett.

-          - Megérdeklődtem Varázs- Lónál: „Mi történt Egyszemmel, az egy szemű wombattal, hogy kettő szemből neki egy van meg, vagy ha úgy, hát félig egy sem?” És ő elmesélt nekem mindent…

Zü hangosan felujjongott volna, de nem, hiszen némasági fogadalmat tett. Cserszi pedig folytatta:

-         - … amit tudott.

Zü csüggedten óriásit kiáltott volna, de nem, hiszen némasági fogadalmat tett. Cserszi pedig folytatta:

-          - Szóval Varázs- Ló ezt mesélte nekem: „Akkor Egyszem azt mondta az éhes kisegérnek (persze csupa eszperente nyelven), hogy nincs olyan étel, amit odaadhatna neki, holott minden élő és élettelen tapasztalhatta már, hogy Egyszemnél bármikor rábukkanhatunk a zsebében egy darab sajtra, morzsa kenyérre, emezre, imizre, meg, ha nagyon kutakodunk, amazra is. Egyszem farkánál fogta-forgatta az éhségtől vinnyogó kisegeret és odébb hajtotta hajítással az útjából.”

Cserszi kiesett a szerepből és Zü fején kotorászva felkiáltott:

-          - Bogárhajban bogarász haj- bogarász bogár!

Zü kis híján felordított, hogy ő bizony nem bogár, hanem rovar, mert minden bogár rovar, de nem minden rovar bogár! De végül csak magában dühöngött, hiszen némasági fogadalmat tett. Cserszi pedig folytatta:

-          - Így folytatta akkor Varázs- Ló: „De kedvesem, ennél többet ugyan el nem árulhatok, mert magam sem tudom a mesét, hiába vagyok varázsló” – azzal elment.

Zü majdnem megkérdezte (ismét): „és az egérrel mi lett?” De végül nem tette, hiszen némasági fogadalmat tett, hanem csak mümmögött megint, így:

-          - Mm. Mm.

-          - Szóval tovább indultam hazafelé, amikor kivel találkoztam?

Zü felnézett (ismét), de nem szólt semmit, hiszen némasági fogadalmat tett.

-          - Pirivel, a piros szellem rózsával és ő befejezte nekem a mesét…

Zü felujjongott volna (ismét), de nem adott ki egyetlen hangot sem a mümmögésen kívül, hiszen némasági fogadalmat tett. Cserszi pedig folytatta.

-          - …majdnem teljesen.

Zü csüggedten óriásit kiáltott volna (ismét), de nem adott ki egyetlen hangot sem a mümmögésen kívül, hiszen némasági fogadalmat tett. Cserszi pedig folytatta:

-          - Szóval ezt mesélte nekem Piri: „A kisegér viszont Egyszem nyomába szegődött és elhatározódott benne valami. Azonban úgy döntött, vár vele másnap reggelig, és amikor Egyszem felébred, ott várja majd őt, hogy bosszút álljon. Sikerült is belopóznia Egyszem házába, de én ugyan tovább nem mondhatom neked a mesét, mert magam sem tudom!”- azzal elment.

Zü majdnem megkérdezte (ismét): „és az egérrel mi lett?” Dünnyögött, mormogott, motyogott, habogott-hebegett, fityfirittyet is hápogott volna, de nem, hiszen némasági fogadalmat tett.

-          - Mentem-mendegéltem hazafelé tovább, amikor ki jött velem szemben?

Zü pontosan tudta, hogy ki volt az, de egy szó nem sok, annyit nem mondott, hiszen némasági fogadalmat tett.

-          - Ábécével – nyögte-bökte ki Cserszi, Zü bólintott, hiszen némasági fogadalmat tett. Cserszi pedig folytatta:

-          - Ábécé ezt mesélte nekem: „Reggel Cini (jaj, hát persze, hiszen a kisegér Cini volt!) egy tűvel várta, hogy Egyszem – akinek akkor még Kétszem lehetett a neve, hiszen két szeme volt – és azt mondta: Cini: Nesze neked! Azzal kiszúrta hajdani Kétszem, mostani Egyszem jobb szemét, és kiszúrta volna a balt is, ha nem olyan pinduri-pandúri és eléri. Megdöbbenten néztem Cinire, hogy ő ilyenre is képes?” fejezte be Ábécé, én pedig ugyanolyan megdöbbentem néztem Ábécére, mint Ábécé Cinire.

Cserszi befejezte a mondandóját, Zü pedig ugyanolyan megdöbbenten nézett Cserszire, mint Cserszi Ábécére, vagyis amilyen megdöbbenten nézett Ábécé is, amikor Cini elmesélte neki az egész mesét.

2011. június

Kifeküdtem a kertbe olvasni. Szabó Magda egyik igen szórakoztató regényét, Az ajtó-t. Igazi nyár eleji idő várt, az udvar végébe még odapislákolt a késő délután egyik utolsó napsugara, és édesapám rigója a ház tetején énekelt. Persze, csak mi mondtuk, hogy az övé, mert apámmal szeretett a legjobban beszélgetni.
Hanyatt fordultam a pléden idelent, a fejem felett lassan cammogott nyögve egy megfáradt felhő. Nem sietős kedvében, inkább az öregek megfáradt haladósságával. Ilyen messziről szinte alig vettem észre, hogy valaki mocorog rajta. A széle úgy ragyogott, mintha a Nap sütne oda erősen, ám rájöttem, hogy göndör fürtöket csókolgat szerelmesen a Szellő. Most két kis lábacska vágódott le a peremén, s még nagyobb fényességgel tündöklött.
Gombszemét még meg sem láttam, amikor hirtelen különös érzés lett úrrá rajtam.
Kifordítottak.
Vagy pont így lettem visszafordítva, el lehet dönteni. Mint a párnahuzat, aminek az egyik oldala fényes, de a másik puha. Azt is el lehet dönteni. Mindenesetre sokáig bámult le rám ide, le, ezalatt azon morfondíroztam, mit keres ő odafent. Talán írnom kéne neki levelet. De az olyan gyerekes. A gyerekek írnak levelet a Mikulásnak, ha még hisznek benne.
De most semmi sem tűnt gyerekesnek.
Manapság magára hagyott kirakódarabokat gyűjtök, már találtam kettőt. Nagy kincsek. Legalábbis nekem. Tegnap megnéztem a Szaffit – boszorkányság -, másik nap meg valami újabb mesefilmet. Talán a gombszemű lány régebb óta figyel engem, mint hiszem. Itt a papír, itt a toll. Írok neki levelet. Hátha válaszol. Majd a borítékra címnek a felhőt adom meg…
Közben tovakúszik-mászik a felhője. Kitalálom, hogy holnap kirándulni megyek, Varázs-lóhoz meg Pirihez.
De most olvasok tovább, már úgyis ki lettem fordítva, már mindegy, akkor meg ráérek…

Másnap fel is keresem Pirit, a szellemrózsát, aki régi barátként üdvözöl – limonádét meg pogácsát csapva a hóna alá a tópartra megyünk pihenni. Nem köntörfalazok.
- Ki az a gombszemű lány a felhőn?
Az egyik tövisével babrál. Reszelgeti a hegyét, vagy mi, azt hiszem, hogy kevésbé szúrjon. Csinosít rajta még egy keveset, majd nagyot kortyol a limonádéből.
- Miért érdekel?
- Csak.
- Akkor nem mondhatok semmit – makacskodik. – Varázs-ló szerint magunknak kell rájönnünk, ki ő és mit akar. De egy történetet elmesélhetek.
Harap kettőt a pogácsából, ráérősen el nyámmogja, míg én tűkön ülök.
- Valamikor régen, amikor még Varázs-ló sem ebben az erdőben élt – és tényleg. Felejts el mindenkit, aki most itt lakik, mert olyan sok idő eltelt azóta, hogy már megszámolni sem lehet… - a távolba réved, mintha az őseire gondolna. Vagy más bolygóra, ahová a szíve visszahúzza. – Állítólag akkor még éltek tündérek. De tudjuk, hogy tündérek nem léteznek! Varázs-ló begolyózott, azt mondja, volt egy tündér szerelme…
- Piri! – csattan egy mély, megbízható hang a hátunk mögül.
- Igen, igen – szabadkozik a rózsalány. – Ehhez nekünk semmi közünk. Röviden, van valami különleges erejű rongybaba. Vagy kettő – igen, emlékszem. Ketten vannak, akiket szétválasztottak. A gombszemű lány megjelenése a visszatérésük hírét hozza.
- Láttam őt – jegyzem meg büszkén csillogó szemekkel.
- Mindenki látta őt – brummog Varázs-ló. – Le fog jönni, ő egy tündér. Lejön, hogy elmondja, megint együtt mozog a két rongybaba.

A néma, gombszemű lány egy felhő sarkán csücsült. Onnan figyelte ugyanis, hogy mi történik odalent. Rongybabákat látott. Szürkéket, feketéket. Meg sötétkéket. De sötétkéket csak igen ritkán. Szállt a felhője a Föld körül körbe-körbe. Ő maga még kicsi volt, de sokat látott, ám gombszemei miatt minden más volt. Kifordítva látta a rongybabákat. Belülről. Ezért is voltak olyan szürkék meg feketék. Meg néha sötétkékek. Tudta is ő, milyen díszesek a rongybabák kívülről…
Különben meg belülről mindent tudott és ez neki elég is volt.
Szólni szeretett volna a néma, gombszemű lány, kiabálni, sőt, ordítani!
Hogy: szürkék vagytok!
Meg: rongybabák vagytok!
De nem tudott. Ha hangja lett is volna, szája akkor se volt.
Ha lett is volna, ha szólhatott is volna, odalent akkor sem hallják meg. Így hát csak ült és ücsörgött tovább a lábát lóbálva. Hanem egy nap, amikor százágra sütött a Nap, a felhője megtorpant. Hetekig tartó szélcsend következett és a felhője egy tapodtat sem mozdult.
Eleinte nagyon unatkozott a néma, gombszemű lány. Arany, göndör fürtjeivel játszadozva leste, mit művelnek a rongybabák odalent. Napokig csendes volt a környék. Az Alföld aludt a hatalmas hegyekkel körül ölelt medencében. Tavának felszínén játékosan meg-megcsillant a Nap száz ágának huncut mosolya. A néma, gombszemű lány is mosolygott ettől. Boldog volt. Megérzései jókat suttogtak apró fülébe, de bár tudta volna!
De nem tudta, nem is sejtette, így aztán jócskán meg is lepődött, amikor meglátta.
Két világoskék rongybabát.
Jaj, nem! Nem is világoskékek voltak, bocsánat! Hanem türkizkékek, méghozzá a ragyogóan vakító fajtából. És ahogy nézte őket napokig, nem is rongybabák voltak. Hömpölyögtek, gomolyogtak, a helyüket keresték odalent. És hol ketten voltak, hol meg egyetlen, szenvedélyes masszává olvadtak össze.
Öröm volt rájuk nézni, sugárzott belőlük a lelkesedés és a kíváncsiság. Beleolvadtak a Természet csodálatos, tengernyi zöldjébe. Pedig rongybabák voltak ők is, de mégse. Izzott a levegő kettejük körül, mert megragadtak gyerekként, mint Saint-Exupéry mesekönyve. Rózsák nyíltak mögöttük, amerre jártak, de tövis nélkül; és az összes róka megszelídült.
A néma, gombszemű lány sosem látott még ilyen meseszépet igaziból. Csak ámult és bámult értetlenül. Szeretett volna beszélni velük.
Hogy: lehetne az összes szürke, fekete meg sötétkék rongybaba ilyen!?
Tudta a választ, hiszen belülről mindent tudott.
Ilyenek voltak mind, a rongybabák. Narancsok, citromok, zöldek és kékek, de mégse.
Aztán feltámadott a szél.
Kiáltott volna a néma, gombszemű lány, ha van szája.
Hogy: ne!
Megindult a felhője lassan nyugat felé, mire felpattan a felhője sarkáról és rohant, rohant, ahogy tudott - visszafelé, hogy a messziben még egy utolsó pillantást vessen a hömpölygő, gomolygó, türkizkék rongybabák csilingelő kacagására…

Most egy pillanatra
ne gondolj másra, egyedül -
magadra,
s egy percig ne nézz körbe,
csak tekints - magadba!

Egy órácskát ne dolgozz
másnak, pihenj - önmagadban!
Ám ha egy életre kívánsz,
kívánj,
de ne csak magadnak…

2018. április

Az egyszobás garzonlakás többedik látásra is aprónak tűnt. A konyhát az ablak alá rögzített, lehajtható asztallal lehetett még szűkebbé varázsolni. A mellékhelyiség nem kapott külön lakosztályt, egy térben helyezték el a tusolóval. Az egyetlen szoba északra néző falát ablak borította, meg persze egy üvegajtó, ami a teraszra nyílt. Ott is csak egy kisebb asztal fért el, a hozzá illő székkel.

A szoba egyáltalán nem volt zsúfolt. A közepén kétszemélyes matrac kapott helyett, körülötte a földet fóliával fedték. Mindenféle méretű ecsetek és szivárványszínű festékek lepték el a szobát.

Az egyik sarokban egy lány ült, éppen valami polipszerű, kitalált lényt kreált az alig használt konnektor mellé. Tapasztalatból tudva, mennyire képes elmerülni az alkotásban, felhúzta a vekkerét, mielőtt munkához látott volna. A színpompás kütyü most boldog berregéssel el is végezte feladatát.

A lány még húzott néhány utolsó vonást az ecsettel, majd felállt. Messziről megszemlélte aznapi teljesítményét, aztán lemondó sóhaj kíséretében a fürdőbe csoszogott.

Pár éves rasztáit hajgumival fegyelmezve, koptatott, néhol már-már majdnem szakadt farmerjából és batikolt pólójából kibújva a tusolóba mászott. A melegedni nem akaró víz figyelmeztette, hogy ideje befizetni – természetesen megint késve – a vízszámlát.

Az emiatt felettébb gyors zuhanyzást követően magára kapkodta a gyári munkásruhát, és unottan biciklire pattant, hogy ismét egy borzalmas műszakot nyomjon le. Legalább ezen a héten éjszakás volt, így a valódi munkája, amivel pénzt keresett, nem vette el az időt a kedvelt munkájától, ami a pénzt vitte. Ugyanis lámpafény mellett nem szeretett festeni, ami kizárta az éjszakai otthoni-melót.

Még el sem indult, de máris alig várta, hogy hazaérjen.

 Ám amikor egy vasúti kereszteződéshez álmodozva ért oda, kis híján ott is hagyta a biciklijét. Na meg a fejét, kezét, lábát, miegymást, amit a vonat suhanó kerekei felszeleteltek volna, ha egy erőteljes lökéstől a földre nem kerül. Az erőteljes lökés okozója egy hirtelen kivágódó kocsiajtó volt. A lány felpattant, sérült biciklijét vizsgálgatva bosszankodott. Ma sem jut már el ezzel az ócskasággal a gyárba. Akkor aztán hiába magyarázhatja az őrült kocsisokat, meg a balszerencséjét, meg a rossz csillagállást a főnékének, mindenképpen kirúgják. Elveszti az állását, vele együtt a fizetését – amire egyébként nem volt szüksége, csak hát ez a pénzéhes világ… tudjuk, hogy van ez. – és szerény kis hajlékát. Minek a falait fogja festegetni? És egyáltalán. Mivel?

Gondolatait nagybőgővel harmonizáló hang szakította félbe. Mindig kedvelte a nagybőgőt. Suhanc korában meg is pengethetett egyet – nagy álmélkodással, hogy mennyivel nehezebb, mint gondolta.

-          Figyel rám egyáltalán? – fogta meg a vállát a hang tulajdonosának keze.

-          Tessék?

-          Maga mindig ilyen szétszórt? Azt mondtam, mindjárt jön a… - ekkor vonatfütty, zakatolás siklott mellettük. Az anyaságra teremtett nemű ezt mindig világvége hangulatúnak ítélte, össze is rezzenve a férfi mögé bújt. Kijöttek belőle az ösztönök, kezét a pocakjára helyezte, holott nem is volt benne semmi, amit védeni kellett.

-          Talán várandós? – húzta fel a szemöldökét a másnemű. A lány megrázta a fejét. - A vonatra figyelmeztettem, elnézést a durva módszerért, de hirtelen nem jutott más eszembe. Hova igyekezett ilyen elgondolkodva?

-          Munkába. De elkések. Vége az életemnek. Hajléktalan leszek, koldus. Vagy ami még rosszabb: öngyilkos!

-          Ne butáskodjon. Szívesen elviszem kocsival. Nem fog elkésni. A biciklit feldobjuk a platóra. Ha elárulja, hánykor végez, magáért megyek, hogy hazavigyem.

-          Kedves magától, de nyilván dolga van. Családhoz, lurkókhoz siet? Esetleg elrabolna, netán strici?

A férfi felnevetett az abszurd állításon.

-          Greg vagyok, és szerintem fiatal a saját családhoz. Ami a többit illeti, olyan képtelen dolgokkal rukkolt elő, hogy nem is vagyok hajlandó figyelembe venni őket. Segíteni szeretnék, ugyanis szociális munkásnak készülök.

-          Ó. Ez megnyugtató, akkor rendben. Elvihet, meg haza is fuvarozhat – felelte a lány. – Cserébe meghívom reggelire.

-          Nem gondolja, hogy korai lenne a kapcsolatunknak egy reggeli? Az már szinte randi, nem?

-          Emberekkel foglalkozik és fél a párkapcsolattól? Érdekes. – így a lány.

-          Inkább gyerekekkel meg fiatalokkal foglalkozom, egyelőre ifjúságsegítő vagyok, és nem félek a párkapcsolattól, csupán korainak gondolom a randit. – így a férfi.

-          Szó sem volt randiról. Randi, ha egy nő meg egy férfi – igen, fontosnak tartom a különböző neműséget – vonzódik egymáshoz, ilyenformán tulajdonképpen a vacsora végét sem várják ki azzal, hogy a másiknak essenek.

-          Remek. Akkor induljunk, mielőtt elkésne a munkából.

Behuppantak az ülésre, a bicikli hátul zötyögött.

-          Jól vettem ki, hogy maga nem talál vonzónak? – kérdezte Greg.

-          Ránézésre szemrevalónak tűnik, de sajnos az első látásra szerelem nálam inkább a színek és ecsetek kavalkádjára vonatkozik.

-          Áhítozik, vagy fest is?

-          Festem én a szobámat, minden héten más a minta.

-          Fejből, netről? Honnan lopja az ihletet? – cukkolta a vezető.

-          Most épp maga az ihletadó. Egyébként Lili vagyok és megérkeztünk. Köszönöm a fuvart, akkor reggel találkozunk!

-          Viszlát, Lili.

-          Viszlát, Greg.

2013 ősz

A vonat zakatolva siklott ki az állomásról. Boglárka még egy utolsó pillantást vetett az peronon ácsorgó szüleire, borús tekintettel integetett, majd elővette az egyik könyvet, amelyet magával hozott a hosszú útra. Pontosan nem tudta, mennyi idő alatt fog odaérni, és tulajdonképpen azt sem tudta, hogy hova. A vonat útközben ugyanis sehol nem áll meg, elindult és most addig megy, amíg oda nem ér. 
Egyedül ült a kabinban. Örült neki, legalább nyugodtan magába fordulva olvashatott.
Vagyis olvashatott volna, ha nem törnek rá állandóan felesleges kérdésekkel az ételeiket, édességeiket a lány nyakába sózni kívánó árusok. A harmadik alkalommal bosszankodva írt egy cédulát, amit kiragasztott a kabin ajtajára. Onnantól kezdve nem is zavarták. 
Visszaemlékezve gyorsan eltelt a vonatút, semmi különös, semmi szokatlan nem volt benne. Talán másfél napja mehetett megállás nélkül, ez idő alatt Boglárka aludt, evett és olvasott – három könyvvel is végzett -, amikor végül is megállt. 
A lány kinézett az ablakon. A nagy pusztán kívül semmit sem látott, ebből arra következtetett, hogy a másik oldalon kell leszállni. Bosszankodott egy kicsit. A szülei komolyan elküldték ide az isten háta mögé az egész nyári szünetre? Megrázta a fejét. Nyilván jó okuk volt rá, és majd meg is fogja tudni, miért szakították el mindentől. 
Bár a vonat számtalan vagonból állt, kevesen szálltak le. A ragyogó, nyári napsütés hirtelen bántóan vakította a lány szemét. A gomolygó füst, a mozdony hangjai elnyomtak minden más zajt. Boglárkánál nem volt sok holmi: egyetlen kézitáska, benne iratok, négy könyv – mind fantasy regény -, és pénz. Nagyot sóhajtott, amikor rádöbbent, hogy semmiféle peron nincs, egy bokorsor jelezte a leszállóhelyet. A vonat lassan továbbsiklott a pályán, a lány egy darabig nézett utána.
Az emberek kis tömegben jobbra tartottak, a lány is velük hömpölygött, míg el nem kapta valaki a karját. Egy idősebb férfi, egyszerűen öltözve, farmerben és fehér ingben, mezítláb. Fején hatalmas karimájú kalap, ami eltakarta arca nagy részét. Valószínűleg a nagybáty.
A többi utassal ellentétben ők balról kerülték meg a talán mérföld hosszú bokorsort. A férfi nem szólt, a nevét sem mondta meg, mondjuk a lány azt úgyis tudta. A fiatal lány nyűgös kedvében volt, ezért inkább nem szólalt meg, hogy az első beszélgetés ne torkolljon katasztrófába. Csendben lépkedtek egymás mellett, mígnem elértek a bokor- és fasor végére, ami eddig eltakarta a kilátást. 
A kanyarban Boglárka döbbenten állt meg. A látványtól szinte leesett az álla, majdnem fel is sikított. Kísérője először észre sem vette, hogy lemaradt, már jó tíz méterrel előbb járt, mikor visszanézett. A hatalmas pusztaságban szabadon garázdálkodó szél lekapta a fejéről a kalapot. Boglárka most rá meredt. 
Szóval, a környéken az égvilágon sehol semmi, néhány fehér ajtó a levegőben csak úgy. Rendben, majd kiderül, mi rá a magyarázat. De hogy az apja bátyja elvileg ötvenhét évesen egy tinédzserkorú fiú arcát viselje magán, az már sok volt. 
- Mindent el fogok magyarázni, amint hazaértünk. De most sietnünk kell, gyere, légy szíves! – szólalt meg a férfi. A lány döbbenetében elindult András felé – ugyanis ez volt a neve a férfinek. András kinyújtotta bal kezét, Boglárka pedig megfogta. – Nem tudom, mikor járható a folyosó… 
- Folyosó? – suttogta a lány és nyelt egy nagyot. 
- Igen. Ez a mi világunkba vezető ajtó. Csak nagyon ritkán nyílik ki a folyosó, legalábbis a mi időnk szerint. A szüleid azt hiszik, két hónapot leszel nálunk. De valójában nagyjából két évet… ne ijedj meg, nagyon fog tetszeni. És nem fogsz olyan gyorsan öregedni, mint itt, senki nem veszi majd észre rajtad. De most várnunk kell. 
A férfi leült az ajtó elé. 
- A feleségem azt mondta, jön értünk, amint tud. Kész szerencse, hogy idefele ilyen könnyen ment minden. A mai napon talán hétszer nyílik ki a kapu, minden alkalommal érkezik vonat is… 
Boglárka közben törökülésben letelepedett András mellé. Mi ez az egész? 
- Vagyis a ti időtök szerint ez egy nap alatt történik, de a mi időnk szerint hét nap alatt. Az órád azt mutatja, alig több, mint két órája jöttem el otthonról, de otthon már letelt egy nap. Ez a harmadik nap, harmadjára nyílt a folyosó, amikor jöttem. Ne haragudj, ideges vagyok. A helyzet elkerülhetetlen volt… A szüleid felvették velem a kapcsolatot, és nem mondhattam a kérésükre nemet, ezért vagy most itt. Az idő különbözősége igazából egyáltalán nem lényeges dolog, ha ott leszünk, nem észlelsz majd belőle semmit, csak a két világ közötti mászkálásnál tűnik fel… 
- András…
- Igen? 
- Minden ajtó másik világba visz? – nézett szét a lány. 
- Igen.
- De hát…
- Idejében kiderül minden… Nagyon közel érzem a feleségem jelenlétét, nem sokára megékezik. 
Ücsörögtek még a fűben egy darabig. Boglárka egyre több dolgot furcsának talált. A nap a lehető legforróbban sütött – elvileg, mégsem volt melege, már órák óta nem ivott, nem evett – mégsem volt szomjas, vagy éhes. Nézte a többi embert a többi fehér ajtó előtt. Álltak, ültek, beszélgettek. Várták a másik világból érkezőt. 
- Mi lesz, ha kinyitom az ajtót? 
- Nyisd ki – bólintott a férfi. A lány felállt, leporolta a koszt a nadrágjáról – átvillant az agyán, hogy voltaképpen nem is lett koszos a nadrágja -, és néhány lépés után remegő kézzel a kilincs után nyúlt. Maga felé húzta az ajtót, de mögötte nem volt semmi, csak a pusztaság. Az ajtó nem vezetett sehová. 
- Ilyen, amikor be van zárva a folyosó. De csukd vissza, Kriszta bármelyik pillanatban megérkezhet! 
A lány visszaült a férfi mellé. 
A szája szélét rágcsálva bámult az ajtóra. Az agya feldolgozta az események sűrűségét. 
És az ajtó kinyílt. 
- Szervusztok, Kedveseim! Gyertek gyorsan! 
A nő karjával hívó mozdulatokat tett feléjük, közben boldogan mosolygott, egész lényéből nyugalom áradt. Akkor hát – gondolta a lány. – Nincs visszaút. Két év… 
Átlépték a küszöböt, az ajtó másik oldalán most volt valami. De hogy mi? Csak egy szürke, unalmasnak tetsző, hosszú folyosó. Ténylegesen egy folyosó. 
Az ajtó pedig becsukódott utánuk. A vad szél néhány perc múlva meglibbentette az ajtót, amely nyikorogva kitárult. A másik oldalon pedig nem volt semmi, csak a pusztaság.

2013 tél

A Gonosz ölbe tett kézzel figyelte munkája gyümölcsét. 
- Látod, ilyenek a Teremtményeid. Nevetségesek… - biztos, ami biztos a Gonosz gonoszul felnevetett. A Jó nem szólt semmit. Kezével végigsimított végtelenül hosszú szakálla tövén. Nem volt szüksége rá, hogy bizonygassa igazát, hiszen a Gonoszt is ő teremtette a világ kezdetén. 
- Kicsinyes harcokat játszol, amibe én nem megyek bele – mondta.
A Gonosz tudta, hogy sikere csak átmeneti, mégis mérhetetlen hatalmat érzett magában, és ki akarta ezt élvezni. A Jó, mielőtt távozott volna, adott a Gonosznak egy tanácsot.
- Emlékezz Noéra, és várd ki a végét! 
Ahogy a Jó köddé vált, a Gonosz arcáról azonnal eltűnt a mosoly. Noé, Noé! Ugyan már, véletlen szerencse, vagy inkább balszerencse volt, hogy megúszta! Újra kacagni kezdett, most a saját szóviccén. Noé megúszta az özönvizet. Aztán komorrá vált. Szemében a düh és a méreg szikrája pattant ki. Elkapta a tűzgolyókat és szétmorzsolta a kezében. Gyűlölte a Jót, mert az öregre mindenkinek szüksége volt és szerették őt. S még sok más miatt is gyűlölte. 
Felpattant a veszélyesen bugyogó láva-fekhelyéről és fel-alá kezdett járkálni. Habár learatta a babérjait, érezte, hogy hatalma mulandó és új terveket kezdett szövögetni...

2014

emberek mennek
autók jönnek
távoli zene...
félhangjain át
szinte minden
fekete

fehér ajtókeret
krémszínű fal
sötétbarna szekrény...
félhomályon át
szinte minden
fekete

hangos kiabálás
hirtelen félelem
mély beszlgetések...
félfogalmon át
szinte minden
fekete

Harmadik pont

Első fal:
Harmadjára szerkezeti.
Itt-ott egy-két girbe-gurba,
Bizonytalan megfigyelés.

Második fal:
Többedikre aktot alkot.
Meztelenül megvilágítva,
Velem egyidősek rajzolnak.

Harmadik fal:
Vad, vörös, festő lázadók.
Novus - leendő művész;
Kéz, s zöld gyűrűs tetováló.

Negyedik fal:
Tudással telt ötvenéves.
Odafigyel, besegít, megtanít:
Ő már művész, Ő a cél...

2017 május