A néma, gombszemű lány egy felhő sarkán csücsült. Onnan figyelte ugyanis, hogy mi történik odalent. Rongybabákat látott. Szürkéket, feketéket. Meg sötétkéket. De sötétkéket csak igen ritkán. Szállt a felhője a Föld körül körbe-körbe. Ő maga még kicsi volt, de sokat látott, ám gombszemei miatt minden más volt. Kifordítva látta a rongybabákat. Belülről. Ezért is voltak olyan szürkék meg feketék. Meg néha sötétkékek. Tudta is ő, milyen díszesek a rongybabák kívülről…
Különben meg belülről mindent tudott és ez neki elég is volt.
Szólni szeretett volna a néma, gombszemű lány, kiabálni, sőt, ordítani!
Hogy: szürkék vagytok!
Meg: rongybabák vagytok!
De nem tudott. Ha hangja lett is volna, szája akkor se volt.
Ha lett is volna, ha szólhatott is volna, odalent akkor sem hallják meg. Így hát csak ült és ücsörgött tovább a lábát lóbálva. Hanem egy nap, amikor százágra sütött a Nap, a felhője megtorpant. Hetekig tartó szélcsend következett és a felhője egy tapodtat sem mozdult.
Eleinte nagyon unatkozott a néma, gombszemű lány. Arany, göndör fürtjeivel játszadozva leste, mit művelnek a rongybabák odalent. Napokig csendes volt a környék. Az Alföld aludt a hatalmas hegyekkel körül ölelt medencében. Tavának felszínén játékosan meg-megcsillant a Nap száz ágának huncut mosolya. A néma, gombszemű lány is mosolygott ettől. Boldog volt. Megérzései jókat suttogtak apró fülébe, de bár tudta volna!
De nem tudta, nem is sejtette, így aztán jócskán meg is lepődött, amikor meglátta.
Két világoskék rongybabát.
Jaj, nem! Nem is világoskékek voltak, bocsánat! Hanem türkizkékek, méghozzá a ragyogóan vakító fajtából. És ahogy nézte őket napokig, nem is rongybabák voltak. Hömpölyögtek, gomolyogtak, a helyüket keresték odalent. És hol ketten voltak, hol meg egyetlen, szenvedélyes masszává olvadtak össze.
Öröm volt rájuk nézni, sugárzott belőlük a lelkesedés és a kíváncsiság. Beleolvadtak a Természet csodálatos, tengernyi zöldjébe. Pedig rongybabák voltak ők is, de mégse. Izzott a levegő kettejük körül, mert megragadtak gyerekként, mint Saint-Exupéry mesekönyve. Rózsák nyíltak mögöttük, amerre jártak, de tövis nélkül; és az összes róka megszelídült.
A néma, gombszemű lány sosem látott még ilyen meseszépet igaziból. Csak ámult és bámult értetlenül. Szeretett volna beszélni velük.
Hogy: lehetne az összes szürke, fekete meg sötétkék rongybaba ilyen!?
Tudta a választ, hiszen belülről mindent tudott.
Ilyenek voltak mind, a rongybabák. Narancsok, citromok, zöldek és kékek, de mégse.
Aztán feltámadott a szél.
Kiáltott volna a néma, gombszemű lány, ha van szája.
Hogy: ne!
Megindult a felhője lassan nyugat felé, mire felpattan a felhője sarkáról és rohant, rohant, ahogy tudott - visszafelé, hogy a messziben még egy utolsó pillantást vessen a hömpölygő, gomolygó, türkizkék rongybabák csilingelő kacagására…