A Gonosz ölbe tett kézzel figyelte munkája gyümölcsét. 
- Látod, ilyenek a Teremtményeid. Nevetségesek… - biztos, ami biztos a Gonosz gonoszul felnevetett. A Jó nem szólt semmit. Kezével végigsimított végtelenül hosszú szakálla tövén. Nem volt szüksége rá, hogy bizonygassa igazát, hiszen a Gonoszt is ő teremtette a világ kezdetén. 
- Kicsinyes harcokat játszol, amibe én nem megyek bele – mondta.
A Gonosz tudta, hogy sikere csak átmeneti, mégis mérhetetlen hatalmat érzett magában, és ki akarta ezt élvezni. A Jó, mielőtt távozott volna, adott a Gonosznak egy tanácsot.
- Emlékezz Noéra, és várd ki a végét! 
Ahogy a Jó köddé vált, a Gonosz arcáról azonnal eltűnt a mosoly. Noé, Noé! Ugyan már, véletlen szerencse, vagy inkább balszerencse volt, hogy megúszta! Újra kacagni kezdett, most a saját szóviccén. Noé megúszta az özönvizet. Aztán komorrá vált. Szemében a düh és a méreg szikrája pattant ki. Elkapta a tűzgolyókat és szétmorzsolta a kezében. Gyűlölte a Jót, mert az öregre mindenkinek szüksége volt és szerették őt. S még sok más miatt is gyűlölte. 
Felpattant a veszélyesen bugyogó láva-fekhelyéről és fel-alá kezdett járkálni. Habár learatta a babérjait, érezte, hogy hatalma mulandó és új terveket kezdett szövögetni...

2014