Egyszer volt, hol nem volt, egy nagyon szép és kellemes konyhapult. Színes asztaltársaságának legelőkelőbb rétegét képezték a finoman élesre élezett kések. Privátan, kizárva mindenki mást a köreikből, sugdolóztak és megvitatták, melyikük végezte a legnemesebb munkát mostanában. Ezenközben az „aljanép” újabb botrányt kívánt alakítani: a durva fadeszkák veszekedése (mely anyaguk különbözőségéből eredt) miatt már majdnem egymásnak ugrottak. A feketebors, hogy bebizonyítsa a fehérborsnak, mennyire rátermett, és fitogtassa előtte képességeit, jó hangosan így szólott:

-          Na, idefigyeljetek, mert én ugrom közétek, ha errefelé bunyó híre megy! – de a pulton mindenki csak nevetett. Még az oregano is felkacagott, pedig már megint a majorannát puhítgatta, hogy igenis összeillenek, és amúgy is, miért állították volna őket ilyen szorosan egymás mellé, ha másnak lennének teremtve, nem egymáséinak. A majoranna azonban tudomást sem vett szegényről, a másik oldalán pihegő szegfűszeggel kellemesebben elbeszélgetett, mint akárki mással. A só cukkolva csettintett a borsnak, és letorkollta:

-          Ugyan már! Éppen te állnál közéjük, hiszen olyan kicsi vagy…

-          Kicsi, de erős! – vágott a szavába a bors, és alighanem el is fordult volna, ha el tud.

A pult szélén magányosan kuporgott egy szomorú tál puding. A kések társaságára nem is vágyhatott, a többiek pedig olyan durva szóváltásokkal fordultak egymáshoz, és a pult összes lakója megértett abban, hogy egy ilyen mihaszna, suhanc pudinggal nem állhatnak szóba, hiszen letelepedése semmiképpen nem lehet végleges, az átutazókat pedig nem igen kedvelték.

A pudingocska már kezdett mély bánatba esni tehetetlenségében, hogy ennyire kirekesztik és kizárják mindenféle magyarázkodását elutasítva. Hiszen ő sem jókedvében felejtődött ott…

És akkor: jaj! Emberek rohantak keresztül a konyhán, fiatal fiúk, rohantak a tágas udvarra. Semmit sem törődve tudomás nélkül hagyták, hogy a tál leessen a földre, és a puding szépen lassan elkezdett szétfolyni a padlón.  A puding tehetetlen volt, ráadásul a pultról kacagást halott, és valaki még le is kiáltott neki, hogy „megérdemelted, te semmirekellő hajléktalan!”, és a szomorúság ezzel csak még jobban elhatalmasodott fél-szilárd testén.  

Ekkor egy négyéves kislány lépett a helyiségbe, a babájának mesélt valamit, felsőbb erők a megmondói, hogy ugyan, mit. Amikor figyelme középpontjába került a csempén csurgó, ügyetlenkedve bukdácsoló puding, akkor bizony, fogott egy kiskanalat és leguggolt a pudingocska mellé.

-          Szegény pici putingocka – motyogta és mümmögve összekanalazta a lelkileg megtört, testileg szétesett pudingot.

Dalolása csakhamar megnyugtatta a pudingot, és hálásan fogadta, hogy a kislány féltve- óvatosan a hűtőszekrénybe helyezze társai mellé.

2011. július